Rap Albumok

Meguntam időrendben haladni, kellett egy valamennyivel frissebb albumot is hallgatnom, és randomra ez jött ki.

James Todd Smith tizedik albuma ötletesen kapta a 10 elnevezést. Egyébként nagy sikerű album, a U.S. Billboard 200-on a 2. helyen végzett. És ez végülis érthető szerintem, meglehetősen jó arányban tartalmaz élvezetes számokat, persze poposabb vonalon mozog, aki megszállott undergrounder az mellőzheti ezt a lemezt. Van jó pár csajozós nóta, amiből én a Paradise-ot emelném ki legjobbként. 

Mondjuk a szám refrénjéből ki lehetett volna hagyni a "paradise is very nice" sort, mert ezt még magyarként is könnyű megmosolyogni, elvégre ennél azért többre is képes az angol nyelv rímek terén - akármilyen egyszerű is. A klippje pedig teljesen ötlettelen szigeten-vagyok-egy-jó-csajjal-és-még-ki-is-vagyok-gyúrva-típusú, de hát ez van. 

A leghatásosabb szám viszont egyértelműen a 10 Million Stars, afféle bevonuló zeneként tudnám elképzelni egy box meccs előtt.

Azért idegesítő zenealap is van egy-kettő, ezek közül toronymagasan a Niggy Nuts emelkedik ki. Nem is értem hogy lehet ilyesmire rappelni, de pláne kiadni ilyesmit. Ki gondolta, hogy ez így hallgatható!?

Na mindegy, összességében nekem bejött az album, és biztos születik még bejegyzés a többi albumáról a későbbiekben.

Ez a csajszi nem volt 17 éves, mikor megjelent ez az albuma a hip-hop aranykorában. Mindazonáltal mai szemmel nézve, illetve füllel hallgatva nem volt egy igazi katarzis. Ügyes, jó, de kezdetleges.Az egyetlen szám, ami tetszett igazából, az az album névadó száma (vigyázat, retro klip). Ennyi idő távlatából a legfurcsább persze mindig az alap "fejletlensége", de inkább a kiforratlan szót érdemes használni rá. Ez persze majdnem az összes ekkori lemezre jellemző, hiszen valahonnan el kellett indulnia a műfajnak. 

De a technikája helyén van, úgyhogy kíváncsi leszek a többi albuma milyen benyomással lesz rám.

Végül mégegy retro klip az albumról: Paper Thin

Eazy-E (nyugodjék békében) debütáló albuma ugyanabban az évben került a polcokra, mint a Straight Outta Compton a rapcsapatával (N.W.A.). Ez viszont egy sokkal jobb darab - szerintem. Sokkal funkysabb, fülbemászóbb alapokkal dolgozik, és a feketéktől megszokott lazasággal humorizál a számok felvezetésében, vagy akár közben. Például, az Eazy-Duz-It c. szám elején, ahogyan elküldi a picsába a kornyikáló picsát. Bár a feministák felszólalhatnak (és gondolom tették is, hiszen a rapnél ez folyamatos vitát generál), de azért ez egy kicsit mégis vicces. 

A másik fele pedig a mondhatni szokásos gengszterkedés, utcai bölcseletek, ami sokkal inkább a fekákhoz szól, mint hozzám.

Viszont zeneileg nagyra értékelem ezt a lemezt, nagyon kellemesen csalódtam, az N.W.A. album után nem számítottam ilyen zseniális hangzásvilágra. Megértettem, hogy miért vált Eazy-E egy ikonná.

Nem véletlen, hogy ez egy mérce a hip-hop aranykorában, mint ahogy az sem, hogy ezt nevezte Snoop Dogg a legjobb hip-hop albumnak egy interjúban. A régi, old-school albumok közül, amiket a korábbi bejegyzéseimben taglalok, eddig ezt éreztem egyedül a rap alapjának igazán. Annak a fajta rapnek amit én imádok. Már csak azért is érdemes ezeket meghallgatni, mert mint a többi albumnál, itt is előkerült pár szöveg amit felhasználtak későbbi híres előadók. Tehát ezért (is) muszáj tisztelni az old school-t, mégha ők is szedték az alapokat másoktól.

Az egyik ilyen az Eric B. Is President-ből a "Ma-ma-ma-make 'em clap to this" nyitó sor és utána a nő kommentárja, ami megtalálható átvariálva Master P - Ghetto Dope c. számában ("make crack like this"). 

A másik a My Melody c. szám, amiből a "check out my melody" sort emelte át a Limp Bizkit, felhasználva a My Way-ben. És végül de nem utolsó sorban Eminem rappelte el az "If I wasn't, then why would I say I am" sort az As The Rhyme Goes On c. számból a The Way I Am refrénjében. Ezek azért nem nevezhetőek lopásnak, mert nem sajátjukként adják elő. Számtalan ilyen utalás előfordul még ezer más előadó különböző számában Eric B. & Rakim munkásságára, ezért bátran hívhatjuk ezt klasszikus zenének. A hip-hop-ban mindenképpen meghatározó, és egy kicsit felturbózott hangszereléssel ma is kenterbe verné a rap számok 90%-át. Bár ha csak Lil Wayne-re és pár másik Cash Money Records-nál szerződött baromra gondolok, akkor a 97%-át... Tehát szomorkodjunk és 1 perces néma csenddel állva tisztelegjünk az igazi hip-hopperek előtt...

Mindazonáltal a szövegeiket még nem néztem át tüzetesebben, de náluk mindenképpen időt fogok szakítani erre, és ugyancsak időt szakítok a többi korongjukra is.

Nem tetszett. Kezdeti keleti parti gangsta rap. Lehet, hogy pár szempontból jelentős album (pl tudomásom szerint ez az első híresebb album, ahol az előadók fegyverekkel pózolnak), de azért valljuk be, zeneileg kifejezetten harmatos. Mintha válogatás nélkül, véletlenszerűen egymásra pakolták volna a különböző hangszerekkel feljátszott sávokat. Semmi harmónia, idegesítő. Ami pedig élvezhető, az is csak azért az, mert lenyúlták az alapot pl az AC-DC-től. 

De annyit megtudtam, hogy Jennifer Lopez a South Bronx c. számból csempészett bele egy részletet a Jenny From The Block-ba.

Több szempontból is jelentős album. Ez tette igazán népszerűvé a gangsta-rappet (főleg a Fuck Tha Police miatt), másrészt ezen szerepel az a szám ami miatt Pityinger László úgy érezte, neki Dopeman-nek kell lennie. Szóval mindenképp mérföldkő a raptörténelemben. Azzal én most nem foglalkozok, hogy a gangsta-rap mint műfaj mennyire hiteles vagy hiteltelen, de úgy tartják, hogy élethű leírást adott az akkori Comptonról (többek között) ez a lemez, továbbá kifejezte a feketék érzését a rendőrséggel szemben. Emiatt levelet is küldött a kiadónak az FBI, nemtetszésének hangot adva. Ez persze csak tovább növelte a csapat népszerűségét. 

A hangzásvilága is egyedi, nem keverhető össze mással. Az alapok közül legjobban az "I Ain't Tha 1" tetszett. A hangzás alapján egyébként elég jól be lehet határolni a rapszámok keltezésének időpontját. Még a flow-juk is más, mint ami 5-10 évvel később mérvadónak számított. 

Összességében nem fogott meg annyira ez az album (zeneileg legalábbis), de mindenképp kötelező darab annak akit kicsit is érdekel a rap.

Kellemes. Kifejezetten kellemes hallgatni, ezt a kevert stílusú hip-hop lemezt a '80as évek new york-jából. Persze nagyon érződik az évszám a hangzásvilágban, de épp ezért érdekes is. A Sounds of the Safari-nál talán egy kicsit túlzásba estek... Nekem leginkább a What's going on c. szám nyerte el a tetszésemet. De mindenképp megjegyzem ezt a csapatot, később még hallgatok tőlük albumokat.

Amit még elmondanék, hogy ez egy kísérletező banda volt (vagy még az). Még nem hallottam a többi albumukat, csak pár másik számot... de ezt bizonyítja ez a hip-house szám 1989-ből.

Be kell vallanom, eddig nemigen foglalkoztam Biggie zenéivel, annak ellenére, hogy mekkora figura a raptörténelemben. Azután hallgattam meg az albumait, hogy megnéztem a Notorious c. filmet (ami egyébként aránylag jó). Abban van egy koncertjelenet, mikor a Who Shot Ya-t előadja. Azóta az a csengőhangom :) Attól a pillanattól szerettem meg a zenéjét.

Amikor meghallgattam ezt az albumot, egyből megértettem miért robbanhatott be a köztudatba. Zseniális alapok, egyedi flow, egy saját stílust teremtett. Még ha nem is mondanám minden számát kötelező darabnak, a Juicy-t mindenképp beleraknám a raptankönyvekbe.

Mindazonáltal én, személy szerint még mindig jobban szeretem Tupac zenéjét, kettőjük közül őt tartom tehetségesebbnek, ha választani kéne.

De az egyértelmű, hogy jogosan emelte ez a korong a keleti part királyává.